Világéletemben problémáim voltak a közlekedéssel. Csak elektromos kerekesszékkel tudok közlekedni, aminek a hatótávja hatalmas – a világ végére el lehet vele jutni, ugyanis 12 kilométert tud megtenni egy feltöltéssel. Egyébként 6 km/órával közlekedik, szóval gyakorlatilag két óra alatt le lehetne meríteni. Vannak most már újabbak, amiknél ez jobb hatásfokkal működik, de azok sem gyorsak különösebben. Saját magam ebből a székből kiszállni nem tudok, segítséggel is úgy, hogy két ember emel ki, meg be. Így felszállni buszra, vonatra nem könnyű mutatvány. Vonatra most már viszonylag egyszerűbben megoldható az utazás, ha három nappal előre bejelentem, de ehhez percre pontosan meg kell mondanom, hogy mikor akarok menni és jönni.

Egyszóval: mindenhová autóval kellett mennem, oda is apám rakott be egyedül – úgy, hogy én kétemberes vagyok. Nem volt piskóta, amiket az öreg művelt. Mindig azon gondolkoztunk, hogyan lehetne úgy autózni, hogy a tolókocsiból ne kelljen kiszállni.

Ezt később úgy oldottuk meg teljesen “legálisan”, hogy a kis dobozos Fiat Doblónk rakterében utaztam. Hogy hogyan voltam rögzítve – senki nem kérdezte. Annyit tudni kell, hogy ezeknek az autóknak a hátsó felfüggesztése laprugós, ami azt jelenti, hogy ha nincs megrakva, akkor elég rendesen tudsz pattogni ott hátul. Na, az a vesének, meg az ízületeknek annyira nem tesz jót. Gyakorlatilag úgy le tudsz fáradni 100 kilométeren, mintha hatszázat utaztál volna, végig kapaszkodni kell, támaszkodni, meg tartani magad, ez egy izomsorvadásos embernek annyira nem jó. De sokezer kilométert utaztam így, és semmi bajom nem történt.

Viszont a kilencvenes évek végén divatba jöttek az egyterű személyautók, amiknek a sofőr mögötti része elég nagy. Dóci barátom az akkori párjával beszerzett egy ilyet 2007-ben, akkor már jó áron lehetett kapni. Azt gondolta, hogy ebbe a Ford Galaxyba beférnék, ugyanis két másodperc alatt ki lehet emelni az üléseket, és a beltér totál sima – nincs semmi hupli, dobbantó, vagy akármi. Ha a hátsó ajtón beszállok – ha beférek –, akkor be tudok gurulni az anyósülés mögé például, ott biztonsági övvel rögzíteni is lehetett. Szóval nem kell félnem, hogy nagyobb fékezésnél az anyós nyakába repülök.

Már csak az volt a kérdés, hogyan oldjuk meg a beszállást. Dóci barátom csinált még régebben egy ideiglenes rámpát, fából vaskeretre, amit vagy tíz évig használtam a Fiat Doblóhoz, amihez éppen elég volt. De a Galaxynak magasabb a hátulja, ha a rámpát odatettük, akkor erősen 45 fokos szögben állt. Hát mit csináljunk? A két alsó sarkát megemeltük egy-egy téglával, így a levegőben lógott. Annyira nem volt biztonságos. Na, de próbáljuk ki! Felmentem a rámpán, aminek a közepe ráadásul meg volt törve, tehát be is nyeklett alattam. Ilyen apróságokkal nem foglalkoztunk. A fejemet le kellett hajtanom egészen a hasamig, így fértem be a hátsó ajtón. Ott betuszkolt Dóci, bejártam az anyósülés mögé, lerögzített, bepakolta körém a többi ülést, hogy lássuk, hogyan férünk el. Bent volt az öt ülés, én ott ültem az anyósülés mögött, így tudtunk közlekedni. Nagy boldogságában felhívta a tesóját, Zolkát, és hatalmas nagy lelkesedéssel újságolta neki:

– Képzeld el, tudunk úgy utazni a Galaxyban, hogy befér öt ember, meg a Géza!

Ezt a kedves “beszólást” a mai napig emlegetjük, és minden alkalommal jókat derülünk rajta. 🙂